illetve van, de az a DSM IV-ben szereplő kategória és ilyet nem húzunk rá csak úgyból ennek a bizonyos felsőoktatási intézménynek a bölcsészkari hallgatójára…

Egyetemi tanmese következik:

Szemináriumi óra a 2. félévben, már a 3. óra, tehát elvileg minden résztvevő tisztában van a követelményekkel, a jegyszerzés módjával, a teljesítendő feladatokkal, rendelkezik a megfelelő irodalomjegyzékkel és abból vállalt is néhány cikket vagy fejezetet, hogy előadja.
Tudja, hogy mikor kerül rá sor, ezért lelkiismeretesen felkészül az előadására a megfelelő forrásból, kitekint, kontextusba helyez, értelmez, próbálja a gyakorlati relevanciát megtalálni, handout-ot gépel, helyesírást ellenőriz, nyomtat, sokszorosít, előadást gyakorol és amit még ilyenkor szokás. Ha izgul, akkor hasmegy reggel, az óra elején zavarban van, izzad, pirul, szaggatottan beszél, rosszul központozza a mondandóját, de aztán, ha belejön és érzi, hogy mégsem rossz, amit csinál, akkor kisimul a légzése, szemkontaktust vesz fel a hallgatóságával, elkezdi élvezni a helyzetet és még akár személyes benyomásait is megosztja a többiekkel, végül kifújja a mindaddig tartalékként bent tartott levegőt és megnyugszik - túl van rajta, már csak n+1 feladat vár rá a félévben, ráadásul alhat is aznap, ha másnap nincs éppen hasonló csellendzs.

Ilyen lenne egy referátumnak nevezett hallgatói előadás koreográfiája dióhéjban, ehhez képest a következő forgatókönyv ment le:

Hallgató kiosztja az óra elején a handoutot majd ő maga is kicsit értetlenkedve, de elkezdi az előadását.
A tanár kb. azonnal félbeszakítja: Ezmiez?
Mire a hallgató: Hát a referátum!
Többi hallgató mormog értetlenül és forgatja a handoutot, hogy vajon nem maradt-e ki valami belőle, vagy nem keveredett-e össze a másolatok szétszortírozásakor az egész, de mindenkinek ugyanaz a példánya van. A handout ‘A’ irodalom x. oldalától y. oldaláig kijegyzetelt és feldolgozott kivonata. A probléma az, hogy x. oldal egy bizonyos fejezet kb. közepétől kezdődik, míg y. oldal a következő fejezet kb. közepe. Még egyszer leírom: a hallgató egy fejezet közepétől a következő cikk közepéig dolgozta fel az adott könyvet.
Hallgató: Én sem értettem, mivel először is az irodalomjegyzékben megadott könyv nem található a könyvtárban, ami meg igen, az ez.
Tanár: Nem tűnt fel, hogy a listában teljes cikkek szerepelnek?
Hallgató: De, de ez a könyv nem létezik.

A hottentotta dialógus még röviden folytatódik. Kiderül, hogy a hallgató nem találta elsőre a megadott kötetet, ezért egy másik évből származó, ugyanolyan című és szerkesztő által összeállított könyvet dolgozott fel. Az eltérő évszám, eltérő kiadás és nem stimmelő tartalomjegyzék nem tudta megzavarni a fókuszát, belekapaszkodott a könyvfüggetlen jellemzőbe, az oldalszámba és kíméletlenül bedarálta a megfelelő terjedelmet még akkor is, ha kissé furcsállotta, hogy miért adnak fel vajon olyan irodalmat, aminek nincs értelme.

Bár a helyzetet alaposabban megismerve valószínűleg nem nagyon furcsállotta…

Ha hajlamos lennék a generalizálásra, azonnal felugranék arra a bandwagon-ra, amin a sokszólamú ‘a következő generáció sokkal hitványabb, mint mi vagyunk’ című dalt üvölti a mindenkori értelmiségi kórus. De nem vagyok hajlamos, inkább azt szeretném gondolni, hogy egyedi eset…

Ugye az?